Mi az a fenntarthatóság? Hogyan élünk? Meddig képes a Föld eltartani bennünket? Mitől lesz Élhető jövőnk? Min kell változtatunk, hogy 20 év múlva is élhető legyen a bolygó? Ez a weboldal segíti megérteni, min múlik saját, és utódaink életminősége. Tények, adatok, kérdések, fölvetések, megoldások segítségül – a döntés a mi kezünkben van!
A fenntarthatóság egy rendszer hosszú távú fennmaradást biztosító kialakítását jelenti. A téma kapcsán érdemes kitérni a fenntartható fejlődésre, melynek legelterjedtebb meghatározását 1987-ben az ún. Brundtland Bizottság fogalmazta meg: „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely megfelel a jelen igényeinek anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékeinek a saját szükségleteik kielégítésére és életstílusuk megválasztására való képességét.” (Brundtland jelentés, 1987)
Sajnos ez a definíció nem elég körültekintő, mivel a “jövő generáció” méretét adottságnak tekinti. Ezzel szemben a jövő generáció Földre nemzése a fenntartható fejlődés legnagyobb hatású tényezője és a jelenleg élők legnagyobb felelőssége. A jövő generáció idő előtti, balesetként, felkészületlenül, erőltetett menetben Földre rángatása a legnagyobb bűn a jövő generáció és a fenntarthatóság ellen. Márpedig több ezer éve ez folyik. Ma naponta kb. 100.000 olyan gyerek születik, akit az anyja nem akart, csak nem elérhető számára a fogamzásgátlás.
A népességrobbanás eleve lehetetlenné teszi a fenntarthatóság elérését.
A fenntartható fejlődés kulcsa a fogamzásgátlás emberi joga (ENSZ, 1968).
A jelenlegi fejlődés nem fenntartható; 1970 óta minden, a gazdaság, életminőség, béke, stb. terén elért eredmény a természeti tőke, vagyis a jövő rovására megy.
Mi a fenntarthatóság, és mi nem az?
Sajnos a legtöbb ezzel foglalkozónál két alapvető szakmai hiba is megjelenik. Az egyik probléma, hogy össze-vissza használják a “fenntarthatóság” kifejezést. A fenntarthatóság kapcsán alapvetően két kifejezést kell megérteni; az egyik az ökolábnyom, a másik a biokapacitás. A fenntarthatóság ugyanis a kettő méretének egymáshoz való viszonyától függ.
A fenntarthatóság definíciója:
Ökolábnyom |
< | Biokapacitás |
Ökolábnyom (ökológiai lábnyom vagy környezetterhelés)
Az ökológiai lábnyom annak a föld- és vízterületnek a nagyságát mutatja meg, amire az adott embernek vagy populációnak az életszínvonala fenntartásához szüksége lenne (hosszútávon). Az ökológiai lábnyom hat részből áll:
- az a terület, amelyen a táplálkozáshoz szükséges növények megtermelhetőek,
- annak a legelőnek a nagysága, amely az általa elfogyasztott hús előállításához nélkülözhetetlen,
- a fa és papír fogyasztásának megfelelő nagyságú erdőterület,
- a hal, rák, stb. fogyasztásával arányos tenger,
- a lakáshoz szükséges földterület,
- annak az erdőterületnek a nagysága, amely a kibocsátott ÜHG-gázok szén-dioxid-ekvivalens mennyiségének megkötéséhez szükséges.
Biokapacitás (biológiai kapacitás vagy eltartóképesség)
A biokapacitás az ökoszisztémák azon képességének mértéke, hogy hasznos biológiai anyagokat állítsanak elő az adott technológiai színvonal mellett, és hogy elnyeljék az emberi tevékenységből származó hulladékokat.
Globális hektár (gha): egy hektár átlagos terület eltartóképessége.
Mind az ökológiai lábnyom, mind a biokapacitás mértékegysége a globális hektár (gha), amely egy olyan hektárnak felel meg, ahol a biológiai termelékenység megegyezik a Föld biológialiag produktív területeinek átlagos biológiai termelékenységével.
Érdemes hozzátenni, hogy a különböző területek eltérő eltartóképessége miatt egy globális hektár nem mindig egyezik meg egy hektár tényleges területtel. Egy példa: A norvég területek biokapacitása nagyjából megegyezik a világátlaggal, ezért is közelít a teljes biokapacitás az ország területéhez. A magyar területek biokapacitása viszont jóval a világátlag fölött van (kevés hegy, sok termőföld), ezért a teljes biokapacitás majdnem 3-szorosa a területnek.
Ökológiai deficit (ökológiai hiány)
Ha egy ország nem rendelkezik elegendő ökológiai erőforrással a saját területén a lakosság ökolábnyomának fedezésére, akkor ökológiai hiánya van, és az országot ökológiai adósnak nevezik. (Globális szinten is ökológiai hiány van, avagy ökológiai túllövés – mely utóbbi talán jobban kifejezi, hogy azt a bizonyos hiányt a jövőtől raboljuk el). Ellenkező esetben ökológiai tartalék van, és ökológiai hitelezőnek hívják. 2014-ben a globális egy főre jutó ökológiai lábnyom 2,8 gha volt, az egy főre jutó biokapacitás viszont csak 1,7 gha (forrás: Global Footprint Network). A kettő különbsége globálisan ökológiai hiányt eredményez globálisan ami 1,1 gha személyenként.
Érdemes megjegyezni két dolgot. Az egyik, hogy a népesség további növekedésével az ökológiai hiány hatványozottan fog nőni. Ugyanis a népességnövekedéssel egyúttal az egy főre jutó biokapacitás is csökken, ami növeli a fejenkénti ökológiai hiányt, a teljes ökológiai hiány pedig a kettő szorzata. A másik, hogy ha a fenntarthatóság eléréséhez a személyenkénti ökolábnyomunkat akarnánk lecsökkenteni 1,7 gha-ra, az globális nyomort jelentene. Ugyanis csak szegény országok rendelkeznek ilyen kicsi személyenkénti ökolábnyommal (pl.: Honduras, Moldova, Guatemala).
Ökolábnyom és életminőség
Mindenki szeretne jól élni. Legyen valahol lakni, ahol mindig van étel a hűtőben vagy a spájzban, van meleg víz, fűtés, kényelem, nyugalom, gyors net, jó közlekedés, és akkor már legyen az egész egészséges, szép környezetben…
A nagyobb fogyasztás persze nem mindig jelent nagyobb jólétet. Mondhatnánk, hogy egy viszonylag alacsony egy főre jutó ökolábnyomból is ki lehet hozni egy jó életszínvonalat, ám a valóság cáfolja ezt az elképzelést. Az életszínvonal legáltalánosabban elfogadott mutatója az Emberi Fejlettségi Index (HDI), ami alapvetően együtt mozog az egy főre jutó ökolábnyommal. Ez azért van, mert a fogyasztást ugyan bizonyos mértékig lehet csökkenteni, de egy bizonyos szint alatt már nem elégülnek ki az alapvető szükségletek.
Más szóval, ha mindenáron az egy főre jutó ökolábnyomot akarnánk csökkenteni, akkor rossz életminőségre kárhoztatnánk a társadalom tagjait. Ha pedig közben nem foglalkozunk a népességnövekedéssel a nagyvilágban, azzal mindenkit. Az egy főre jutó ökolábnyom csökkentése tehát nem oldja meg a problémát. Az ökolábnyom talán egyetlen eleme, amely csökkentésére érdemes tudatosan törekedni, az a karbonlábnyom, ami főleg az energiafelhasználásból fakad. Az energiát ugyanis gyakran csak pazaroljuk, és a pazarlás nem járul hozzá az életminőség javításához. A következő ábrából is jól kivehető karbonlábnyom csökkentése adhat időt arra, hogy ez a civilizáció újragondolja a természeti erőforrásokhoz való viszonyát.
Forrás: Global Footprint Network
Fenntarthatóság szempontjából a fejlődés nem egyenlő a növekedéssel!
Bár sokak fejében összekeveredik a két fogalom, a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés nem pontosan ugyanazt jelenti. A “fenntarthatóság” ugyanis csak és kizárólag a biokapacitás és az ökolábnyom viszonyára vonatkozik, a “fenntartható fejlődés” pedig arra, hogy a fenntarthatóság mellett egyúttal javul az életminőség.
A “fenntartható fejlődés” kifejezéssel alapvetően az a probléma, hogy a “fejlődés” szó alatt hajlamosak vagyunk “növekedés”-t érteni, vagyis minőségi javulás helyett a mennyiségben való gyarapodásra gondolni. Ezért mi a félreértések elkerülése végett kerülni szoktuk a kifejezést, és inkább csak a fenntarthatóság szót használjuk, vagy tisztázzuk, mit értünk “fejlődés” alatt.
Minden ember közös érdeke az életminőség fenntartható módon történő javítása. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a társadalmak életminőségének fenntartható módon történő javítása. Az életminőség (jóllét) mérőszámai pedig a társadalmi-, és egészségügyi mutatók. (Például a születéskor várható élettartam, a csecsemőhalandóság, a tinédzserkori terhességek, a függőségek-, mentális betegségek-, és gyilkosságok előfordulási aránya, stb.). Ha tehát ezek a mutatók úgy javulnak, hogy közben a társadalmak ökolábnyoma nem nagyobb a rendelkezésre álló biokapacitásnál, akkor beszélhetünk az életminőség fenntartható módon történő javításáról (ha úgy tetszik, fenntartható fejlődésről).
Tekintve, hogy mindenféle gazdasági folyamat igényel némi extra energiát és anyagfelhasználást (még a szolgáltatások is), így a gazdasági növekedés eleve összeegyeztethetetlen a fenntarthatósággal. A jelenlegi fenntarthatatlan állapotból nem tudjuk “kinövekedni” magunkat, mert eleve a növekedés miatt kerültünk ide. Még ha holnaptól a világgazdaság további növekedése csak és kizárólag fenntartható termékek és szolgáltatások (gazdasági javak) adásvételén alapulna, a mostanit még mindig fenntarthatóvá kellene tenni, ami bizonyos mértékű csökkenést igényelne. A gazdasági javak ökolábnyoma ugyanis nem csökkenthető tetszőleges módon, a biokapacitás viszont véges, tehát a gazdaság méretének szükségszerűen van egy határa. Ezért nincs értelme “zöld növekedés”-ről beszélni, legalábbis egy ökológiai deficittel rendelkező országban biztosan nem (az országok háromnegyede nem fenntartható).
Ugyanakkor a vállalatok és a kormányok világszerte hiteleket vesznek föl, amiket kamatostul kell visszafizetni, emiatt a gazdaságban kialakult egyfajta növekedéskényszer. A kamatokat alapvetően úgy igyekeznek megfizetni, hogy újabb és újabb természeti erőforrásokat vonnak be a gazdaságba. A kamatterhelt hitelek tehát egyfajta “húzóerőt” gyakorolnak a gazdaságra, ami a növekedés irányába hat. Sőt, a legtöbb esetben már eleve a pénzt is kamatterhelt hitelként teremtik, így a növekedéskényszer bele van építve a jelenlegi gazdasági rendszerbe. Az pedig emiatt eleve összeegyeztethetetlen a gazdaság alapját jelentő természeti erőforrások végességével. Megjegyzendő, hogy a gazdasági növekedés egy bizonyos szint után már nem javítja az életminőséget, csak a jövedelmi egyenlőtlenség csökkentése.
Az emberiség számára a fenntartható fejlődés feltétele a bolygó biokapacitása alatti ökolábnyom. Végül is, az ökológiai túlhasználat csak átmenetileg lehetséges. Egy fenntarthatatlan civilizáció vagy újra fenntarthatóvá válik, vagy – ha ez nem sikerül időben, és felélik a természeti tőkét, amin a gazdaság is alapul – összeomlik.
Ehhez képest a “fenntarthatóság” kifejezést megtévesztően használják. Például gazdasági fenntarthatóságról beszélnek, amin kb. azt értik, hogy a gazdaság továbbra is jól menjen, ez viszont a feltételek biztosítása nélkül csak időleges lehet. A pénz a gazdaság alrendszere, a gazdaság a társadalomé, a társadalom pedig az ökoszisztémáé. Így mindhárom ráépülő szint az ökológiai fenntarthatóságtól függ. Más szóval, a gazdaság alapja a természeti előforrások (pl. talaj, ivóvíz, kőolaj) és a globális létfenntartó rendszerek (pl. klíma, ózonréteg) egészsége. Ezért nincs értelme másféle fenntarthatóságokról beszélni.
Amelyik rendszer nem fenntartható, az szükségszerűen összeomlik.
A népesedés szerepe a fenntarthatóság figyelembevételével
A másik probléma, hogy nincs szó a Föld túlterhelésének legalapvetőbb tényezőjéről: a népességrobbanásról és a túlnépesedésről. Amikor szóba kerül a népesség, megint azonnal elfelejtik a fenntarthatóság lényegét, és az ellenkezőjét nevezik annak: Azt, hogy a népesség ne csökkenjen. A több embernek több erőforrásra van szüksége, így a népességnövekedés egyfajta “tolóerőt” gyakorol a gazdaságra, ami a növekedés irányába hat.
Nem bölcs dolog azt célul kitűzni, hogy a népesség sohasem csökkenthet. A fogyás nem mindig rossz. Sőt, ökológiai hiány esetén az a legjobb dolog, ami történhet! Ha nem hagyjuk csökkenni a népességet, akkor később, az összeomlás idején egyenesen zuhanni fog (éhínség, háború, stb.).
Akit a fogyasztás ill. a népesség csökkenése megrémít, annál csak ámítás a fenntarthatóság szó.
ÖKOLÁBNYOM =
Népesség x Fogyasztás x Hatékonyság
BIOKAPACITÁS =
Halászterület + Szántóföld + Legelő + Erdő
Az összeomlás elkerülése érdekében szükséges, hogy a teljes ökolábnyom ne legyen nagyobb mint a teljes biokapacitás. Ellenkező esetben feléljük a természeti tőkét, ami rövid időn belül a gazdaság és az egész civilizáció összeomlását fogja eredményezni. (lásd: Húsvét-sziget, Maja birodalom stb.) Ennek elkerülésére három mód lehetséges:
- A biokapacitás növelésével (nem fenntartható)
- Az egy főre jutó ökológiai lábnyom csökkentésével (megvannak a korlátai)
- A népességrobbanás visszafordításával (a leghatékonyabb, és a legolcsóbban kivitelezhető)
A biokapacitás növelése nem fenntartható
A biokapacitás növelése (pl. szántás, műtrágyázás, öntözés, stb.) jellemzően nem megújuló erőforrásokra (pl. kőolaj, földgáz, rétegvíz) épül, ezért időleges. Emellett gyakran a természetes ökoszisztémák mérgezésével és elpusztításával jár (lásd: méhpusztulás, erdőirtás, elsivatagosodás), és destabilizálja (ingataggá teszi, meggyengíti) a globális létfenntartó rendszereket (lásd: klímaváltozás). Tehát bár rövidtávon, átmenetileg megnő a mezőgazdaság teljesítménye (pl. a dízeltraktorok, műtrágyák és rovarirtószerek által), az ökoszisztémák összeomlása és a bolygó létfenntartó rendszereinek destabilizálása révén csak ellehetetlenítjük a stabilizálódást, és egyre súlyosabbá tesszük a várható összeomlást.
Az egy főre jutó ökológiai lábnyom csökkentésének megvannak a korlátai
Már így is olyan sokan vagyunk a bolygón, hogy a fenntarthatóság eléréséhez mindenkinek úgy kellene élnie, mint egy tipikus zöld aszkéta (vagy mint egy átlagos grúz, vagy moldovai vagy vietnámi). És amíg tart a népességnövekedés, egyre jobban össze kellene húzni a nadrágszíjat. Az egy főre jutó biokapacitás ugyanis csupán 1,7 gha, ám ha a legzöldebb módon is csak 1,5-ig tudjuk „letornázni” a területigényünket. Ez egy apró szalmabálaházban lakó, azt megújuló energiával fűtő, takarékos háztartási eszközöket választó, ám azt is ritkán vásárló, bicikliző, nyaralni nem járó, esővízzel öntöző, víztakarékos, mindent újrahasznosító, komposztáló, helyi ételeket otthon megfőző vegetáriánus életmódjának felel meg.
Ám ez a legtöbbek számára egyenlő volna a nyomorgással. A többség ugyanis nem tudna lemondani a húsról és a nyaralásról, illetve nem tudna biciklivel járni a munkahelyére (pl. a távolság vagy a szmog miatt). Ha téglaházban lakunk, naponta egyszer eszünk húst, hetente keletkezik legalább 10 liter (L) szemetünk, tömegközlekedéssel járunk, belföldön nyaralunk, és három évben egyszer vásárolunk legalább egy háztartási berendezést, akkor máris 2.0 gha az ökolábnyomunk. Ha pedig van egy kisautónk is, akkor 2.2 gha.
A népességrobbanás visszafordítása a leghatékonyabb, és a legolcsóbban kivitelezhető
Még a klímatudatos emberek többsége sem tud róla, hogy a leghatékonyabb klímavédelmi stratégia a fogamzásgátlás emberi jogának következetes biztosítása minden ember számára, amihez már évtizedek óta adott a tudás és technológia. Egyre több kutatás mutat rá a párok által nem kívánt baleset-teherbeesések megelőzésének óriási klímavédelmi hatékonyságára (Wynes & Nicholas, 2017). Az eggyel kevesebb gyerek vállalása (ill.a pár által nem kívánt nemzés folyamatos megelőzésének támogatása) messze a leghatékonyabb egyéni klímavédelmi stratégia; 20-szor annyi ÜHG-kibocsátást lehet vele megelőzni, mint a második leghatékonyabb módszerrel, vagyis az autómentes életmóddal.
Ez a stratégia nem utolsósorban olcsó is. Ez persze nem meglepő, hiszen a problémák megoldásának leghatékonyabb módja jellemzően a megelőzés. Sokan várják a klímaváltozás megfékezését az elektromos autók elterjedésétől, ugyanakkor a szárazföldi közlekedés csupán a teljes kibocsátás 14 százalékáért felelős (Pachauri et al., 2014). A Drawdown elemzésből kiderül, hogy a fogamzásgátlási lehetőségek megteremtéséhez képest az elektromos autók elterjesztése kevesebb, mint tizedannyi kibocsátás-megelőzést volna képes elérni 2050-ig, ráadásul 770-szer nagyobb CO2e tonnánkénti fajlagos költség mellett. Az elemzésben a 6. és 7. módszer – amikről bár azt írta, hogy elválaszthatatlanok egymástól, mégis külön tárgyalta – együtt (ahogy kell) magasan a leghatásosabb módszernek bizonyultak: a “lányok oktatása” és a “fogamzásgátlási lehetőségek biztosítása”.
Miért a népesedés a kulcstényező?
Az IPAT (Impact, Polulation, Affluence, Technology) formula:
Környezetterhelés (Ökolábnyom) =
Népesség x Fogyasztás x Hatékonyság
A környezeti válságból kilábaláshoz mindhárom kell:
(1) a Föld népességének csökkenése,
(2) a fogyasztás visszafogása
(3) a technikai fejlődés.
A három tényező közül a népesség a döntő kérdés, legalább nyolc okból
(1) A Földnek ugyanakkora teher, de humanitárius szempontból óriási különbség, hogy 9 milliárd nyomorog összezsúfolva, vagy 3 milliárd él kényelemben és egészségesebb lélekkel (pl. néha még érintetlen tájat is van esélye látni).
(2) Az emberek ezt akarják! A fogyasztását általában senki nem akarja csökkenteni, a kisebb családméret viszont százmilliók vágyálma. Sajnos a családtervezés még mindig a gazdagok kiváltsága.
(3) A legköltséghatékonyabb! 1 tonna CO2-kibocsátás megelőzése sokkal kevesebbe kerül, mint zöldenergia-technológiák révén. „A családtervezés nagyobb jótétemény, több embernek és kevesebb költséggel, mint bármely egyéb technológia, ami az emberiség rendelkezésére áll.” (James Grant, UNICEF)
(4) Emberi jogi alapkérdés! Ha nem lenne ökológiai válság meg túlnépesedés, akkor is alapvető emberi jog a családtervezés, és alapvető joga a jövő generációknak, hogy önmagukért kívánt gyermekként foganjanak meg. A túlnépesedés megállításában és visszafordításában gyors eredményt lehetne elérni már pusztán a nők jogainak biztosításával (mindenhol, nem csak a fejlett országokban).
(5) A túlnépesedésnek óriási a tehetetlensége, fékútja csak évtizedekben mérhető. Katasztrófahelyzetekben radikálisan vissza lehet fogni a fogyasztást (egy bizonyos szintig), de a népességszámot nem lehet hirtelen csökkenteni (csak a járvány, éhínség, háború csökkenti, ami rossz, így érdemes megelőzni).
(6) A túlfogyasztást ill. a „rátukmáló” társadalmat is a népességrobbanás hajtja: egyre olcsóbb az ember, muszáj magát ill. akármit eladnia, rátukmálnia másokra. Az egyre kegyetlenebb globális munkaerőpiaci verseny növeli a kényszerű (az életminőséget nem javító, csupán a versenyben maradáshoz szükséges) fogyasztást (pl. ingázás).
(7) A népességnövekedés hátráltatja a technikai fejlődést is, mivel a népesség-növekmény ellátása miatt annyival kevesebb pénz/erőforrás jut a hatékony/környezetbarát technológiákra (beruházásokra).
(8) A Nobel-díjas Konrad Lorenz szerint az emberiség első számú halálos bűne a túlnépesedés, mert ez az agresszivitás növekedéséhez vezet, egyre nagyobb társadalmi zavart okoz és mindent megnehezít.
A P-tényező súlya az IPAT képletben (Peer – Reviewed Publications)
A növekvő szén-dioxid-kibocsátás három évtizedének elemzése: A P-tényező súlya az IPAT képletben
Az éghajlatváltozással kapcsolatos vitában az az uralkodó narratíva, hogy a népességgel való foglalkozás nem releváns az éghajlatváltozás mérséklése szempontjából, mivel a népesség csak a legszegényebb országokban növekszik, amelyek hozzájárulása a globális szén-dioxid-kibocsátáshoz elhanyagolható, míg a legnagyobb hozzájárulás a gazdag országokból származik, ahol a népesség már nem növekszik. A világ összes országára vonatkozó 30 éves kibocsátási adatok elemzését végeztük el, amelyből kiderül, hogy ez a narratíva félrevezető. Az országokat a Világbank szabványos osztályozása szerint négy jövedelmi csoportra osztva azt találtuk, hogy: (I) a népesség mind a négy csoportban növekszik; (II) az alacsony jövedelmű országok hozzájárulása a kibocsátás növekedéséhez valóban korlátozott; (III) a globális szén-dioxid-kibocsátáshoz a legnagyobb mértékben a felső-középső csoport járul hozzá; (IV) a népességnövekedés a kibocsátás növekedésének fő hajtóereje minden jövedelmi csoportban, kivéve a felső-középsőt; (v) az egy főre jutó kibocsátás sikeres csökkenését, amely a magas jövedelmű országokban következett be, semmissé tette a népesség párhuzamos növekedése ugyanebben a csoportban. Elemzésünk azt sugallja, hogy az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló stratégiáknak az egy főre jutó fogyasztással és a technológiai innovációval együtt a népességgel is foglalkozniuk kell, a probléma átfogó megközelítése keretében.
Ez a fontos elemzés (.PDF) rávilágított arra, hogy a P-tényező milyen nagy szerepet játszott a szén-dioxid-kibocsátás növekedésében az elmúlt 30 évben. Ez minden jövedelmi csoportra igaz, a felső-középosztály részleges kivételével, ahol az egy főre jutó kibocsátás növekedése volt a fő hajtóereje a teljes kibocsátás növekedésének. Bár elemzésünk megerősíti a népességnövekedés és az éghajlatváltozás közötti kapcsolatról szóló jelenlegi narratívák egy részét – például azt, hogy a legszegényebb országok elhanyagolható mértékben járulnak hozzá az éghajlatváltozáshoz -, nem támasztja alá azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a növekvő jólét a szén-dioxid-kibocsátás globális szintű növekedésének fő mozgatórugója.
Bár ez a tényező fontos szerepet játszik, a népességnövekedés figyelmen kívül hagyása a valóság torz és félrevezető megítéléséhez vezet. Ez nemcsak az alsó-közép- és alacsony jövedelmű országokra igaz, hanem a magas jövedelműekre is, ahol még az elmúlt 30 év viszonylag alacsony népességnövekedése is elegendő volt ahhoz, hogy semmissé tegye az egy főre jutó kibocsátás csökkenésének és számos országnak a technológiai változás és a “zöld növekedés” előmozdítására tett erőfeszítéseinek hatását. A stabil vagy csökkenő népességgel rendelkező fejlett országoknak ezért fel kellene hagyniuk az e tendenciák elleni küzdelemmel, és inkább fel kellene karolniuk azokat. Ahogyan a gazdag országokban a népesség kis mértékű növekedése is nagymértékű kibocsátásnövekedést eredményezhet, úgy a gazdag országokban a népesség csökkenése is nagymértékű kibocsátással kapcsolatos előnyökkel járhat a jövőben.
E munka szerint az egy főre jutó kibocsátáscsökkentésre való kizárólagos összpontosítás azzal a kockázattal jár, hogy nem lesz elegendő az éghajlatváltozás megoldásához. Más közelmúltbeli tanulmányokkal összhangban ez az elemzés azt sugallja, hogy integráltabb megközelítésre van szükség, amely figyelembe veszi az üvegházhatású gázok kibocsátásának minden fő mozgatórugóját, beleértve a népességnövekedést is.
Mivel a szegények úgyis csak kevéssé rongálják a klímát, ezért a gazdagokat, klímavédőket, politikusokat már nem is érdekli az a mérhetetlen sok szenvedés, amit a fogamzásgátlás nélkülözése okoz. Annál inkább érdekük az erőltetett ütemű szolgagyártás, mert jólétüket az teszi olcsóvá, hogy minden egyes napon negyedmillióval nő a megélhetésükért éhbérért robotolók száma.
Ezt a gonoszságot próbálja leplezni az a “szegényeket nem hibáztató”, tudománytalan, nagyhangú alapállás, hogy a népesség nem releváns az éghajlatváltozás mérséklésében, mivel a népesség csak a legszegényebb országokban növekszik, amelyek hozzájárulása a globális szén-dioxid-kibocsátáshoz elhanyagolható, míg a legnagyobb hozzájárulás a gazdag országokból származik, ahol a népesség már nem növekszik.
A népességnövekedés nem jó
A legtöbben alapvetésnek gondolják, hogy minél több az ember, annál jobb, illetve azt hiszik, az mutatja egy nép, vagy az emberiség sikerét, ha sokasodik. Fontos megértenünk, hogy mivel az eltartóképesség korlátozott, így a népességnövekedés egy bizonyos szint után már az összeomlást, így a pusztulást sietteti. Ahogy azt is, hogy népességnövekedésből nem származik semmi jó.
Néhány száz évvel ezelőttig nem lehetett nem örülni a népességnövekedésnek, és félni kellett a fogyástól, mivel a népek és országok túlélése a katonaság létszámán múlott. Persze kissé ironikus, hogy a háborúk legalapvetőbb oka épp a népek ökolábnyomának ütközése (az olajért vívott háborúk előtt jóformán csak ilyen volt), ami leginkább a népességnövekedésből fakadt.
Ma már más a helyzet. Már sem a gazdasági teljesítmény, sem a katonaság ütőereje nem a népességen múlik. De akkor miért nem oldjuk meg a problémát?
Egyrészt azért, mert a népesség tudatos csökkentése kapcsán először sokan a népirtásra gondolnak, holott számos ország népessége magától csökken! Ennek megvannak a feltételei; az a tapasztalat, hogy ha a nők hozzájutnak az oktatáshoz és a fogamzásgátlókhoz, akkor csökken a kiszolgáltatottságuk, boldogabbak is lesznek, és magától elkezd csökkenni a születésszám. És ha a természetes halálozási ráta alá csökken, akkor a népesség magától elkezd fogyni. Ez történik jelenleg hazánkban, Japánban, és még pár tucat fejlett országban.
Másrészt pedig azért, mert ha valaki ismeri is ezt a jelenséget, a több ezer éve tartó szaporodás-erőltető birodalmi kultúra miatt a népességfogyásra jó eséllyel csak negatív folyamatként tud tekinteni. A birodalmi kultúrából persze teljességgel hiányzott az ökológiai szemlélet; vagy végtelennek hitték a Föld erőforrásait, vagy a természet „meghódítását” tartották az ember legszentebb küldetésének, vagy a kettő egyszerre. Meg kell haladnunk ezt az elavult gondolkodásmódot ahhoz, hogy legyen esélyünk megoldani az ökológiai válságot.
Az egyre növekvő globális fogyasztás kapcsán tagadni a népesedés szerepét ugyanannyira értelmetlen, mintha azt mondanánk, a túlhajszoltságnak semmi köze ahhoz, hogy ki hány órát dolgozik egy héten.
Miért prioritás a dekarbonizáció?
Dekarbonizáció (karbonmentesítés) = Kibácsátások Csökkentés + Kibocsátás Kiegyenlítés
Már olyan szintű a természeti tőke előre történt felhasználása és hozzá a népességszám növekedése, ami nagyon rövid reagálási időt eredményezett az összeomlás elkerülésére. Mivel az ökolábnyomnak a karbonlábnyom összetevője a legnagyobb (60%), és leggyorsabban növekvő része, így elsőbbséget élvez ennek megoldása. Erre a karbonlábnyom drasztikus csökkentése nyújtja az utolsó lehetőséget, párhuzamosan a népességrobbanás megfékezésével és visszafordításával (az oktatás és a fogamzásgátlás emberi jogának biztosítása révén).
Karbonlábnyom (szénlábnyom)
A karbonlábnyom azt mutatja, hogy egy cég tevékenysége, egy ember életmódja vagy egy termék életciklusa nyomán mennyi közvetlen és közvetett karbonkibocsátást eredményez (forrásai: fosszilis tüzelőanyagok égetése, halogénezett szénhidrogének használata, erdőirtás, talajpusztulás, stb.). A karbonkibocsátás az összes üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátását jelenti. Minden ÜHG-kibocsátást tonna szén-dioxid egyenértékben (tCO2e) számolunk, ami egyben a karbonlábnyom mértékegysége is. Minél nagyobb a karbonlábnyom, annál nagyobb az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulás. Vállalatok és egyének esetében rendszerint 1 éves időszakra vonatkozóan számolunk karbonlábnyomot.
Az ökológiai lábnyom összetevőjeként a karbonlábnyom (szénlábnyom) mennyiségeket átkonvertálják biológiailag produktív területre vonatkozó igénnyé, ami azt mutatja meg, mekkora terület szükséges az kibocsátások elnyeléséhez. A karbonlábnyom az ökológiai lábnyomban szerepel, mert az biológiailag aktív területekért verseng. Ha nincs elegendő biokapacitás a kibocsátások elnyelésére, akkor a szén-dioxid felhalmozódik a légkörben. A szén-dioxid légköri koncentrációjának növekedése is hozzájárul az ökológiai adósság felhalmozódásához (és a klímaváltozáshoz).
Forrás: Global Footprint Network
A karbonlábnyom-számításról
Mivel a karbonlábnyom biológiailag aktív területekért verseng, ezért a tonnában megadott karbonlábnyom az ökolábnyom részeként átszámolható globális hektárra. Ez azt mutatja meg, hogy mennyi biokapacitás szükséges a karbonkibocsátások semlegesítéséhez.
A karbonlábnyom globális hektárban való mérése nem jelenti azt, hogy a klímaváltozás egyetlen megoldása a szén-dioxid-megkötése. Csupán arról van szó, hogy ilyen módon mérve lehetővé teszi számunkra, hogy holisztikus módon kezeljük az éghajlatváltozási kihívást, ahelyett, hogy egyik ökológiai rendszerről a másikra terheljük.
A karbonlábnyom globális hektárban való kifejezése az éghajlatváltozást is egy nagyobb kontextusba helyezi, ami egyesíti a mai ökológiai veszélyeket. Az éghajlatváltozás, az erdőirtás, az elsivatagosodás, az élelmiszer-bizonytalanság, a halpopulációk összeomlása és a vadvilág pusztulása egy egységes, átfogó probléma részét képezik: az emberiség egyszerűen többet vesz el a Földtől, mint amennyit az képes nyújtani, ráadásul tovább nő a népessége. Ahelyett, hogy egy problémát egy másik rovására próbálnánk megoldani, az átfogó kérdésre összpontosítva az összeset meg tudjuk oldani.
Bűnbakkeresés és félinformációk
Közkeletű információ, hogy a világ leggazdagabb 10%-a felelős a globális ÜHG-kibocsátás feléért, és a legszegényebb 50% csupán 10%-ért. Ez alapján egyesek állítják, hogy a népességnövekedésnek nem sok köze van a klímaváltozáshoz. Bár az alapinformáció helytálló, a retorika azonban figyelmen kívül hagy számos fontos tényezőt.
Először is azt, hogy számos gazdag ország szintén túlnépesedett, és a túlnyomó többségüknek még mindig nő a népessége (részben a bevándorlás, részben pedig a nem kívánt nemzések miatt). Másrészt, a szegények is úgy szeretnének élni, mint a jómódúak. Harmadrészt pedig, ha nem lenne népességrobbanás a szegény világban, akkor nem ugyanakkora lenne a részesedésük, hanem jóval kisebb. Arról nem is beszélve, hogy úgy tesz, mintha rendben lenne, hogy a világ fele nyomorog (mely utóbbi egyébként abból fakad, hogy óriási a kielégítetlen igény a fogamzásgátlásra és az oktatásra).
Mi kell a fenntarthatósághoz?
Ahhoz, hogy egy terméket fenntarthatónak lehessen mondani, legalábbis karbonsemlegesnek kell lennie (pl. iCC Carbon Free Product). Ám ez önmagában még nem elég a fenntarthatósághoz. Ha például ez egy faipari termék, akkor harmadik fél által igazoltan fenntartható erdőgazdálkodásból kell származnia (pl. FSC 100%), ha halászati termék, akkor fenntartható halgazdálkodásból (pl. MSC), ha pedig mezőgazdasági termék, akkor fenntartható gazdálkodásból kell származnia (pl. Food Alliance Certified, Rainforest Alliance Certified).
Karbonsemlegesítés esetén például a karbonsemlegességet hitelesen minősíteni képes független szervezetek (pl. BOCS Foundation, BB Leading Solutions ) megítélhetik, hogy az adott termék használhaja-e pl. az iCC megkülönböztető jelzéseit. Ami a fenntartható erdőgazdálkodást illeti, elmondható, hogy több tucat ezzel kapcsolatos sztenderd létezik, ám csak két globális hitelesítő program létezik: a Programme for the Endorsement of Forest Certification (PEFC), és a Forest Stewardship Council (FSC). A halászat kapcsán is érdemes néhány független hitelesítő szervezetet megemlíteni; az egyik a Friend of the Sea, a másik a Marine Stewardship Council (MSC), a harmadik pedig az Aquaculture Stewardship Council (ASC) (ez utóbbi kifejezetten akvakultúrákkal foglalkozik). A fenntartható mezőgazdaság kapcsán számos szempont fölmerül, ilyen pl. a talajvédelem, a vízszennyezés megelőzése, vagy a biodiverzitás megőrzése. Itt érdemes megjegyezni a Food Alliance és a Rainforest Alliance nemzetközi hatáskörű hitelesítő szervezetek.
A szolgáltatások esetén is az a minimum, hogy karbonsemleges, és a szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó anyagi eszközök is fenntartható forrásból kell származzanak. Egy egész szervezet pedig akkor mondhatja magát fenntarthatónak, ha teljes működése karbonsemleges, és minden terméke, ill. szolgáltatásaihoz kapcsolódó eszközök fenntartható forrásból származnak.
A karbonlábnyom jelenleg az emberiség általános ökológiai lábnyomának 60%-át és a leggyorsabban növekvő összetevőjét jelenti. Az emberiség teljes ÜHG-kibocsátása 1960 óta majdnem négyszeresére nőtt, az (egy főre jutó) karbonlábnyoma pedig 1,6-szorosára. Ezalatt a világnépesség 2,5-szeresére nőtt, ami a teljes ÜHG-kibocsátás növekedés oroszlánrészéért felelős. Az emberiség szén-dioxid-kibocsátásának csökkentése a legfontosabb lépés a népességrobbanás visszafordítása mellett, amellyel meg lehet szüntetni az ökológiai túllövést, és hosszú, boldog életet lehet élni a Földön. A karbonkibocsátásának csökkentése és kiegyenlítése nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy törekszik a fenntarthatóságra. A népességrobbanás megállítása és a karbonsemlegesítés pedig csak együtt hatásosak a cél érdekében.
A klímasemlegesség az ökológiai fenntarthatóság megkerülhetetlen eleme.
Összefoglalás
A fentiek alapján megdönthetetlen bizonyítékok szolgálnak arra, hogy a fenntarthatóság eléréséhez (ami az összeomlás elkerülését is jelenti) két dologra kell koncentrálni, mégpedig tudomásul véve azt a tényt, hogy minden más törekvés (még ha segítene is) hiábavalóság.
1./ Népességrobbanás visszafordítása (az oktatás és a fogamzásgátlás emberi jogának biztosítása révén)
2./ Karbonsemlegesítés (100% karbonsemleges = 50% csökkentés + 50% kiegyenlítés /PAS 2060 szabvány/)
„Azok, akik nem látják, hogy a népességnövekedés és a klímaváltozás csupán ugyanannak az éremnek a két oldala, vagy alulinformáltak, vagy el akarnak bújni az igazság elől. Ez a két hatalmas környezeti probléma elválaszthatatlan egymástól, és az egyik említése a másik nélkül irracionális.” – James Lovelock (klimatológus, a Gaia-hipotézis atyja)
Ha egy termékkel, szolgáltatással vagy szervezettel kapcsolatos marketingkommunikáció (hirdetés, PR, branding, stb.) fenntarthatónak állítja be a tárgyát, ám nem a fentebbi definíció alapján használja a “fenntartható” kifejezést, akkor zöldrefestésnek (greenwashing) minősül, ami egy gyalázatos megtévesztés, és a jövő generációk ellen elkövetett bűntett.
A fenti megfogalmazásokat a rendelkezésre álló információmennyiség bővülése alapján folyamatosan frissítjük!
Utolsó frissítés: 2019. december 04.
Az ismeretterjesztő anyagot összeállította:
Simonyi, Gyula I.
Kántor Sztella Nóra
Rampasek, László A.